2017. november 20., hétfő

Barátság hideg időkben

Reisinger Attila Út nyugatra című, két kisregényt tartalmazó kötetét mintegy „kikövetelte” az előző, A Lajta menti forradalom című könyve. A címadó kisregény hősei azok az emberek, akik segítenek régi, világháborús bajtársuk fián, akit „forró nyomon” üldöznek a pufajkások, mivel Maléter Pál katonájaként a forradalom ügyéért harcolt.
Megfáradt, a kortól, a deportálástól megrokkant öregek, de ismerik a határt, ismerik a tájat, ismerik az embereket. Különösen a gátőr, aki mellett mi is ott cuppogunk a sárban, bőrünkre tapad a hideg, nyirkos köd, bennünket is távcsővel fürkésznek gyanakvó szemek. A menekülés, a visszaemlékezés, az itthon maradt apa által megélt magány mély és fájó, miközben az öregember egy omladozó tanyán éldegél, és bár célszerű lenne barátságosabb helyre költöznie, ezt nem teszi meg, mert csak itt találják meg a távolban is rejtőzködő fiának feladó nélküli képeslapjai.

A Száraz árok című másik kisregény (amely korábban önállóan is megjelent) az érem másik oldalát mutatja meg. Évtizedek messzeségéből tér haza a férfi, akit házának megszerzése érdekében koncepciós perben elítéltek. Deportált szülei a nyomorgók betegségébe haltak bele a Hortobágyon. Tizenkét évet kapott annak idején, a forradalom szabadította ki. Mielőtt külföldre kényszerült, mert bizony őt is név szerint keresték, még szeretett volna az életüket tönkretevő ÁVH-s szemébe nézni. Sikertelenül. Most, hogy hazalátogatott, kereste régi leventetársát, akinek az életét a világháború utolsó heteiben az ő szemfülessége mentette meg. Laci már nem élt, viszont hagyott számára üzenetet: nevében és helyette leszámolt az ávéhás bűnözővel, Hídvégivel. A Száraz árok egy meghatározott részén, a hajdanvolt menekülési útvonalon földelte el.

Mindkét történet szép és szívbemarkoló, meg lehetett volna írni akár rosszul is, de Reisinger Attila képtelen rosszul írni, amiről mesél, az igaz történet, ő pedig jó ismerője a tájnak és az embereknek. A drámaiság alig enged arra figyelnünk, mennyire érzékletes a természeti környezet bemutatása. Reisinger Attila nagy és mély átéléssel dolgozik, és ez átüt sorain.

A két kisregény egy egész regényt képez, egymás mellett van a helyük. Emberi sorsok a történelemben, amely cibálhatja őket, az igazi, mély barátságok szövetét nem gyengítheti meg. A könyvtáros bácsi egyaránt ajánlja a közelmúlt története iránt érdeklődőknek, a romantikus lelkeknek és mindazoknak, akik szeretik a jó könyveket. (Reisinger Attila: Út nyugatra. Budapest, Magyar Napló, 2017. 155 oldal.)

2017. szeptember 16., szombat

Elefánt nagykabátban

Vörös István Thomas Mann kabátja című művét sokáig olvastam. Mondhatni, nyúlkáltam érte: hol felvettem, hol letettem, beleolvastam, beleragadtam, aztán pillanatokra ellökött magától, arcomba trombitált egy elefánt, ami természetes velejárója ezen mű befogadásának, hiszen az elefántoknak külön birodalma volt (van), államokkal, egyéniségekkel, kollektív tudattal. Mert Vörös Istvánnál az elefánt visszatérő motívum, alighanem kulcsfogalom, világuk egy túlméretezett, ám etikus világ, egy ténylegesen létező, morálisan eltérő valóság antitézise, persze ítélkezés és bármiféle didaktikus törekvés mellőzésével.
Indiszkréten ott leselkedünk egy szabó műhelyében, Thomas Mann kabátja készül, két zseni találkozását láthatjuk, hallhatjuk, de főként tapinthatjuk, ahogyan a jó szövetet is inkább a simítás hitelesíti, nem pedig a csalfa vizualitás, és ezekben a különös, egyfelől életszerű, másfelől varázsgömb torzító üvegén szemlélt képekben ott van valami rejtett misztikum, ami nem ismer teret és időt, ahol minden szereplő a maga összefüggő-összefüggéstelen magántörténetét bábozza el, legyen az a molnár fiának kabátkája, amit eredetileg törpének szántak, de igazából ugyanolyan rejtélyes ruhadarab ez, mint Manné, mert egyfelől megjelenik az anyai gondoskodás vágykészlete, de van ott büszkeség is, híznak a kacsák, hiszen a molnár a tóba önti azt a lisztet, amit méltánytalannak tartana sajátjaként kezelni, akkor is, ha ő és családja szegénységben él, de a tó nem temeti feneketlen gyomrába az adományt, és mivel a kacsa sorsa a megevés, a természet titkon megfizeti a hajnalok-hajnalán realizált etikai döntéseket.
Talán ugyanez a helyzet a szerzővel is, ő ugyan nem önt a vízbe semmit, és itt megjegyzem, az elefántok számára is igen fontos a víz, mesterien játszik térrel és idővel, miközben misztikus utazása, vagy inkább az olvasó misztikus, néhol szürrealisztikus, ám mégis, minden pontján élvezetes utaztatása a zsenialitás bizonyos szegmenseit keresi, nos választ is kapunk művéből arra, hogy mi az a titkos alkímiai összetevő, ami a profán fölé emeli a dolgokat: a tehetséggel, ám manír nélkül bemutatott emberi viszonyok, vagy inkább az emberi viszonyok egyfajta pszichés és spirituális lenyomata, amelyekkel ezen alkotás bizony mesteri módon játszadozik.
Thomas Mann kabátja olyan mű, amely egyszerre játékos és drámai, egyszerre transzcendentális és plasztikusan realisztikus. 
Könyvtáros bácsi ezen könyvet nem azon olvasóknak adná, akik ösvényt taposnak a kölcsönzőpult és a habkönnyű olvasmányok között, azonban a kortárs irodalom legjavára vágyódó vájtfülűeket alighanem elkényeztetné vele, akik talán azzal hoznák vissza a könyvet, némi bocsánatos kölcsönzési késedelmet követően, hogy ez az írás aztán jól meglifteztette őket, de megérte. (Vörös István: Thomas Mann kabátja. Bp., Noran Libro, 2017.)

2017. július 9., vasárnap

Visszapattanó lábnyomok

Bálint András és Keller Éva végigsmárolták a házibulit, majd az ágyneműtartóban tértek nyugovóra, szemtől-szembe egymáshoz préselődve. Moccanni se tudtak, vagy csak alig, és ez az „alig” éppen elegendő volt ahhoz, hogy egymáséi legyenek. Apró mozdulatokkal, rezdülésekkel. Ezentúl párhuzamost képeztek, és csuklómetsző szenvtelen-szenvedélyességgel húzogattak további vonalakat, együtt és külön is.
A fiú szekus lett, a lány könyvtáros, kislányuk született, a hatvanas évek Romániájában éltek, nem tudjuk meg, hogy András kiket vallatott, és miért, ha egyáltalán csinált ilyesmit, bár legalább elméleti ismeretekkel rendelkezhetett erről a tevékenységről. Az se tudható, hogyan csurdogáltak Éva napjai a bibliotéka polcai között. Csak kapcsolatukat látjuk, félrelépéseiket, ha félrelépésnek lehet nevezni ezt a különös, mindent megbeszélős, nyitott, és mégis rendkívül zárt emberi kapcsolatot. Bálint további párhuzamosokat rajzol akár a baráti, rokoni körben is, s közben Éva egyedül jár a tengerpartra, és ott „beléje hullámzik egy-egy férfi, és ő is teljesen beleveti magát a férfiba, mint a tengerbe, kitárulkozik vele a kiterjedt homokban, a mindenkit megvakító napban, az éjszakát kitölteni akaró zenében."
Nem tudjuk meg, hogy mi hiányzott az életükből, kapcsolatukból. A szerző, a távolságtartónak tűnő, ám szinte észrevehetetlen finomsággal ironizáló mesélő nem megy bele a lélektan rejtelmeibe, mindössze rögzít, lát és láttat. A többi szereplő, a maguk meglepően bonyolódó sorsával mintegy laza keretet alkotnak az „alap párhuzamos” drámába hajló történetéhez, személyiségük szűrőjén átengedve azt.

Különös, szoros és mégis ellentmondásos párkapcsolat története tárul elénk, a szerző nem emeli fel a hangját a magasságoknál, és nem dörmög a mélységeknél, mondja, ahogyan egy székely ember beszél, utalásokkal, képekkel, huncut tekintettel, néha kicsinykét az olvasóra hunyorítva, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen eldönteni, cinkos kacsintás történt-e, vagy csak egy apró ér lüktetett a mesemondás örömétől csillogó szem felett?
A kiterjesztett öngyilkosság inkább talányos, mint meglepő: a fák, a bokrok, és általában mindenki más éli mindennapi életét, a figyelmes szemlélő talán csak egy hóba mélyedt lábnyom eltűnéséből következtethet arra, odalent komoly erők léptek maghasadásos kölcsönhatásba, ahogy az lenni szokott olyankor, amikor az ellentétes töltésű párhuzamos vonalak valahogy mégis egymásba érnek. (Szávai Géza: A lábnyomok. Budapest, Pont Kiadó, 2007.)

2017. július 5., szerda

Három mondat az olvadó hókunyhóból

Az ötvenes években születni, harcban megfáradt, első feleségét az ostrom alatt önkezével eltemető, a hatalom által kisemmizett, szorgos vállalkozó apa második gyermekeként, az új otthonából frissiben a párt, vagy inkább a zongorabillentyűn szalonnázó rosszlelkű szomszédasszonytól kitúrva, nagy, kerek szemmel a világra csodálkozni, a törékenységében is rendkívüli erejű, férje rokonságával hasztalan megbarátkozni kívánó anya óvó figyelmébe burkolva, ám mégis hihetetlenül szabadon, folyton-folyvást érezni régi idők fagyos suttogását, tömörségében zseniális embertörténeteket mesélni apró epizódokba szuszakolva, látni a nagyember zászlós vonulását, örülni a kevésnek is, őserővel áldott nagyszülők emberségéből táplálkozni, csúszkálni a halálba dermedtet takaró jégpáncélon, rémületbe kergetni a felnőtteket a csengőfrász jelentéséről tudakozva, szájába venni a kondért kavaró szőkeség ujjait, rácsodálkozni rosszéletű papokra, tartótisztekre és tartottakra, látni azt, hogy a disznóólba kényszerített arisztokrácia virágot sarjaszt az irodalomban vagy éppen becsukott ablakon keresztül veti magát az út kövére, felfigyelni és rögzíteni mindezt ítélkezés, minősítés, bánat vagy önmarcangolás nélkül, emlékezni, asszociálni, gyönyörű nyelvi eszköztárát fegyverropogásszerű keménységgel mozgósítani, megemlékezve apró, ám hihetetlenül fontos részletekben a turulos városról, majd Szent Márton hegyéről, ez igen, gondolja az olvasó, és mélységes csalódottság önti el, azért, hogy csak ennyi volt. Ennyi volt? Dehogy. (Krulik Zoltán: Az utolsó papírrepülő. Bp., Kortárs Kiadó, 2017.)   

2017. július 4., kedd

Cápák ropogós fehérben

Miközben Kovách Richárd szerkesztő úr szemügyre veszi a szertartásos kávéja mellé majszolt vajaskifli morzsáit, erőt merítve a konkurens lapok megszemléléséhez, a nyolcanhat éves Marika nénit ellentmondásos érzések gyötrik Benedek Szabolcs A fiumei cápa című regényével kapcsolatban. A négyszáz oldal terjedelmű művet ugyanis nehezen tartja reumás kezében, letenni viszont sehogy se akarja. – Ó, boldog békeidők – suttogja, aztán felül az ágyban, majd a konyhaasztal mellé telepszik, ott olvas tovább, forró tejeskávéját kortyolgatva.
A Carpathia fiumei kifutását követően a kapitány cáparajt észlel, és Morse-üzenetben figyelmezteti a kikötővárost a különös jelenségre. Közben Kovách Richárd szerkesztő úr vasúti kocsija megteszi lassú és méltóságteljes útját hegynek felfelé, a várt hosszú ereszkedés helyett meglepő ütemben zúdulva Fiumébe.
A történet hasonló ütemben bontakozik a regényben, bőrünkön érezzük a fiumei szelet, szembe jönnek a remekül megrajzolt karakterek.  Látjuk a meglassultságában is igéző monarchia társadalmának foltocskáit, repedéseit, és látjuk az új világ kapuját, a csipkefátyol mögött hervadó királyság ellentmondásait hordozó, világégés előtti várost.  A nagy várakozás kikötőjét, ahol valami véget ér, valami kezdődik, bizonyos lelkek hajóra várnak, mások megváltásra, de legtöbben csak élnek, ahogyan lehet, ahogyan megengedi nekik a sors, amibe születtek, vagy amit környezetük, szenvedélyeik, bűneik és vágyaik meghatároztak nekik. Közben a természet süket füleknek, vak szemeknek harsogja baljós jeleit, a sirályok, a tonhalak és a cápák üzenetét: fuss, ha van hová futnod, közelít a végzet.
Élnek ott magyarok, horvátok, olaszok, általában békességben, de a birodalom törésvonalai hasonlóan feszülnek, mint a földkéreg tektonikus lemezei. Az olasz hazafiak lelkesedését, naivitását felhasználva, mintegy szívességből robbantanak a szerb anarchisták, az ígértnél nagyobbat és hangosabbat, a hullámtörő megrongálódik, kár esik emberéletben és javakban egyaránt. Nyomozás indul és letartóztatások, és ahogyan az szokásban van ilyenkor, az ártatlanokra vetődik a gyanú, és kezdődik meghurcolásuk. Ebben a zűrzavarban már csak az apa és a cselédek emlékeznek a napokkal korábban cápamartalékká vált Noskó Emília kisasszonyra, aki nem ijedt meg a hideg tengervíztől, pedig jól tette volna.
És aztán felgyorsul a rég befutott vonat, még a kalauz is rémülten néz a lapszerkesztőre, Marika néninél pedig kihűl a tejeskávé: földrengés jön és szökőár, víz alá kerül a város, a vízben pedig emberek vergődnek, sorosok és tragédiák nyernek különös megértést, Jónás cetje helyett a cápák hoznak igazságos és igazságtalan ítéletet.
A történet kikerekedik, a víziszörny szájában leli végzetét Noskó Gáspár méltóságos úr, és ekkor már azt is tudjuk, hogy az ő szerencsejáték-adósságait törlesztette testével nevelt lánya, akiről korábban még azt hihette az olvasó, mindössze egy zaklatott életű, felszínes fehérnép, hogy aztán kiderüljön: áldozata egy gyenge embernek, ahogy áldozata volt annak felesége, továbbá régi, hűséges cselédje, és talán mindenki, akinek számított valamit. Emília kisasszony utolsó fürdőzése valójában tudatosan vállalt szörnyű vég volt, és a regény misztikusnak vagy sorsszerűnek is tekinthető fordulata, hogy a méltóságos úrral is ugyanaz a hatalmas cápa végez.  
A vízben és veszélyben vergődés egyeseknek az út végét, másoknak találkozást jelent, mindenesetre tisztázza a helyzetet: innét már semmi nem a régi. Ahogy nem is lesz az, hiszen pillanatokon belül eljön a mindent romba döntő világháború.
Benedek Szabolcs új regénye remekül megkomponált munka, a rá jellemző pontossággal és finom, kulturált nyelvezettel, teljesen lazán, mintegy természetesen, ugyanakkor hitelesen ragadja meg a korszak miliőjét, a nagy összeomlás előtti pillanat hangulatát, és a benne küszködő sorsokat.
Marika néni elégedetten teszi a könyvjelzőt a könyv elejére, előveszi a nagyszülői fotókat a komód alsó fiókjából. Megsimogatja a nagyanyai csipketerítőt, elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkából, és arra gondol, igaza volt a sarki könyvtárosnak: ezt a regényt mindenkinek el kell olvasnia. (Benedek Szabolcs: A fiumei cápa. Bp. Helikon Kiadó, 2017.)



2017. június 29., csütörtök

Haza a vizek felett

Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című kötete megragadó olvasmány. A Scolar L!ve sorozatban megjelent nyolc novella mindegyike sajátos, egyedi, jól megkomponált írás, valamennyi értékes és élvezetes, különösen azok, ahol a szerző elfelejti, hogy író, és a szöveg megalkotása közepette mesemondóvá magasztosul. Ilyennel kezd mindjárt a Történet a kutyusról, aki medve volt. Remek sztori a székely kisfiúról, aki összebarátkozott Kutyussal, a medvével, aminek következtében a málnafaló fenevad a Sánta család bensőséges barátjává lép elő, dacolva a Kárpátok Géniuszának vadászszenvedélyével, de elbukva egy szekus csinovnyik magánjellegű sérelmen alapuló cselszövésén. Kutyust kilövik, azonban a székely furfang és talán némi természetfölötti erő igazságot szolgáltat: Christian Tutorescu a Szent Magdolna-tóba menekül önnön félelme elől, a tó nagy és titokzatos örvénye pedig beszippantja. Mindezt remek, ízes stílusban olvashatjuk, megspékelve leheletfinom iróniával.
Ha bármi ilyesmi rajtam múlna, akkor ezt a novellát besorolnám az iskolások kötelező olvasmányaiba, hiszen élvezetes, lenyűgöző stílusban mutatja be az adott történelmi korszakot és annak anomáliáit, mégpedig olyan természetességgel,  melynél fogva semmi nem zavarhatja boldog belefeledkezésünket a mesemondó történetébe.
A székely vonal a Jovan háborúról álmodik c. írásban visszaköszön, itt a lélektani szál dominál, nem egyszerű eldöntenünk, mi zavarta meg Jovan elméjét: a háború borzalmai, vagy szerelmének hűtlensége, esetleg mindkettő. Nem tudjuk meg, mi lett Jovan későbbi sorsa, itt már nincs igazságszolgáltatás, csak a büntetés (jutalom) folytatódik: maga az élet.
Az Igazam volt Tévedtem című írásban megjelenik a misztikum, az irodalmi életből kiátkozott valamikori, talán „szocialista realista” szerző önkéntes száműzetésben esztergálja az újságírás széklábait, a történetben az utolsó publikációja valóra válik, vagy ellenkezőleg: a jövőt jósolja meg. Kemény emberi dráma sejlik elő a történet finom ködéből, ez a drámaiság a szerző valamennyi novellájában megtalálható, imitt-amott misztikus árnyékot vetve.

További spoilerezés helyett csak annyit, hogy ez a novelláskötet az élet nagy kérdéseiről egy szót sem szól közvetlenül, azonban a történelem keretei között megélt egyéni históriák elbeszélése mindent előhív az értő olvasóból, amit az életről érezni érdemes. Erre csak a magas szintű művészet képes. És kétségtelenül erről van szó esetében. (Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett. Budapest, Scolar Kiadó, 2017.)

2017. június 26., hétfő

A vér misztériuma

Urbán Péter Kóborlók c. kötete NKA „kötelespéldányként” pottyant az asztalomra, ami igencsak szerencsés történet, hiszen e könyvet – ezen szösszenethez digitálisan felhasználható illusztráció után kutatva – nem leltem fel a nagyobb könyvterjesztők webáruházainak kínálatában. Az ízlésemhez mérten túl könnyű műnyomó borító kiábrándítóan pöndörödött, gyűrődött, a hátsó borító adta információs lehetőséget pedig egy szövegrészlet közlésével tudták le a szerkesztők.
 Az írás látszólag történelmi kalandregénynek indul, egy középkori várostrom török aknászainak vezetőjére fókuszálva. Az „olvastunk már ilyet” érzés ellenében néhány igen jól megírt szövegrész marasztalt, hogy ne tegyem félre a könyvet, olyanokra gondolok, mint az akna összeomlása körüli történet leírása. Kétharmad terjedelemig mindenesetre lengett a léc, onnét kezdett összeállni a kép, és a hangulat is beérett az olvasáshoz, olyasféle élményt generálva, amelyet mondjuk Umberto Eco A rózsa neve című regényének kézbevételekor éltem át. Természetesen nem kívánom Eco művéhez hasonlítani a Kóborlókat, azonban szívszorító olvasni, ahogy a történelem által meghatározott tér és idő, a szereplők számára láthatatlan játszmák és háttérfolyamatok kesernyésen reménytelen hátteret biztosítanak az egyéni történetek, drámák lejátszásához.
 És mégis azt vesszük észre, hogy nem történelmi regényt olvasunk, hanem egy olyan történetet, amely bárhová, modern vagy vadnyugati környezetbe is elhelyezhető lenne, azonban a szerző a török hódoltság korába, a végvári viszonyok közé telepítette a fejedelem bérgyilkosa és a vitézkedő hadnagy véres balladáját, némi korabeli kémhistóriával felfűszerezve, gyönyörűséges személyiségrajzot vázolva Hideg Máté pszichopata kivégzőemberről, aki szenvtelen kegyetlenségében is szánni való, ugyanúgy mint a hazafinak bizonyuló Vizy, aki elszenvedője egy sötét összeesküvésnek, ám eszköztárában maga sem különb a bérgyilkosnál, és miután igazságot szolgáltatott magának és szeretteinek, sorsszerű (bár szerintem némileg túltolt) fordulatként ő is csak akkor maradhat életben, ha belép a fejedelem orvgyilkosának állásába.
 Ebben a regényben nincsenek igazán jók vagy rosszak, amit a szereplők tesznek, az általában szörnyűséges, talán annyi a különbség közöttük, hogy elsősorban érzelem, parancs, vagy kötelesség irányította-e őket?
 Az, hogy nem minősítem afféle közepes és imitt-amott áthallásos történelmi kriminek a Kóborlókat, amiatt van, hogy érzek az egész könyvben valami egészen sajátos hangulatot, amit legkönnyebb lenne spirituálisnak nevezni, ha lenne bármiféle spiritualitásra hajazó vonás ebben a könyvben. Talán azért, mert telis-teli van fájdalommal és konok kérlelhetetlenséggel abból kiindulva, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. A szövegben pedig időről-időre felcsillannak olyan briliáns részek, amelyek után kíváncsi lesz az ember, mit tudhat ez a szerző akkor, ha nem kell valami miatt sietnie. (Urbán Péter: Kóborlók. Budapest, Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány – Magyar Napló, 2017. Illusztráció: a szerző borítón szereplő festménye.)
   

2017. június 24., szombat

Egy hattyú Pozsonyról álmodik

Vékony kötet, mindössze hetvennyolc oldal, valójában ezer fordulat a ringlispílen. Czinki Ferenc regényét igyekszik valamiféle keretek közé helyezni a fülszöveg, nem tehet róla, valahogy közelíteni kell a leírhatatlant, mert ennek az irodalmi koktélnak az összetevői, zamata, színe, szentsége és (h)ideglelése pár sorban visszaadhatatlan. Ennél jóval többet nyújtanak a túléléshez Varga Gábor Farkas zseniálisan eltalált illusztrációi, segítve a depresszió gödrének mélységeit felfedeznünk, és onnét kikászálódnunk. Ebben a regényben nem történik semmi, mégis minden megtörténik, plasztikusan reális valóságmorzsákból habar LSD-s, vagy tán rémálomszerű utazást, tálal hattyú-kenyeret, legalábbis annak borzongató receptjét, látszólag narratív szenvtelenséggel lökve az olvasót abba a centrifugába, amelyből nincs kiút, elménk tények után kapkod, rendszerezni és következtetni igyekszünk, és amikor érteni véljük a célt, eltűnünk a semmiben, mint a lóversenyfutam, vagy a vakuval fotózó lány, közben megérezzük Pozsony árnyékát, a régit és az újat, a Bécsben találkozó kétféle európait, a színes és a szürke kiszolgáltatottságát annak a valaminek, amit nem is kell elemezni, nem is lehet, hiszen nincsen remélhető kifejlet, csak változó és tünékeny állomások. A könyv hatalmas csapdája letehetetlenségében rejlik, abban a zseniális nyelvi megformáltságában, amely kényeztet és megkínoz egyben. A kép(zet)ek áradása, az érzéki valóság lenyűgöző nyelvi megközelítése az, amiért nem vágtam be a sarokba abbéli rettegésemben, hogy túl mélyen merülök abba a pszichotikus világba, amely attól igazán rettenetes, hogy lehetetlenségében is lehetséges, kevésbé a tények, mint a megélés szintjén, borzongató visszhangot nyújtva szorongásainknak. Mindenhol ott vannak a pozsonyi gödrök és panelóriások, közöttük kerülgetjük az elejtett gyönyörű kulcsot. Mert adnunk nincs kinek, eltenni nincs miért, másé, valakié, talán senkié, esetleg mindenkié.
A kötet a Scolar L!ve néven elindult szépirodalmi sorozat első köteteinek egyike, amiből máris nyilvánvaló, hogy a Scolar a megújult szépirodalmi portfóliójának örvendetesen gusztusos keretet adott a már említett illusztrációk mellett könyvészetileg is csinos, ízléses kötettel, amely jó eséllyel a sznobok és az irodalmi ínyencek körében nyerhet (az utóbbiaknál méltán) különös népszerűséget. (Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, 2017.)


2017. február 5., vasárnap

Tétova vaddisznó alsógatyában

Kiki Roller ki-ki válik című könyvének remek borítója szívem szerint vastagabb papírt érdemelt volna, ez azonban kevésbé zavart, mint a nem túl elegáns tördelés, és az ízlésemhez képest fukarul mért belső margók.

A könyv elvileg a válásról szól, amit a cím mellett a huszadik oldalon olvasható elmélkedés is előre vetít: "Miért akarnak a csajok mindenáron megházasodni? Nem tudom. Talán tudat alatt érzik: házasság nélkül nem lehet elválni."

A bőséges, akár hím-sovinisztának is minősíthető elmélkedéshalmaz egy felettébb rosszul és csúnyán elvált férfi megkeseredett, cinikus okfejtése, miközben rövid, stand up-szerű fejezetekben tárul fel előttünk egy sodródó, gyenge ember és egy meglehetősen hamis fehérnép kapcsolata. Zűrös az egész, anyósának szeretője volt, egy idős kultúrkomisszár, aki nem véletlenül telepítette szeretője lányát, Kiki későbbi feleségét a saját ingatlanjába. Nem atyai érzelmek vezérelték,  hanem a praktikum, egyfajta sajátosan inceszt háromszöget (négyszöget, ötszöget) generálva.

Szóval eleve hányingeres viszonyok tárulnak elénk, ez alól Kiki sem kivétel, de ő inkább csak a szívével csal, mert valójában meglehetősen tehetetlen, vagy ha minősíteni akarnánk, akkor mulya. Egyébként erkölcsi gátak őt sem tartanák mederben. Míg ő a felesége áldozata, felesége a saját sorsa áldozata, a gyermekük talán mindkettőjük áldozata, és még ragozható lenne a történet, azonban Kiki a maga tehetetlenségében (de nem jámborságában) természetes vesztese a játszmának, amiben senki sem lehet győztes.

A teszetosza pasi élményfeldolgozása, az öniróniába hajló életszemlélet mindvégig jellemzi az olvasmányosan megírt történetet, hatalmas dráma és tragédia az egész, de persze a személyek és a tárgyak némi mozgásán, a viszonyok átrendeződésén túl a fő tragikum az epe megkeseredése és talán az, hogy hősünk ugyan végiglektorálja letűnt párkapcsolata minden zegét-zugát, azonban semmi újrakezdésre utaló nyom nem lelhető fel nála: Kiki (akit a szerző mindvégig kisbetűsen ír, talán annak önértékelését jelezve) továbbra is bent marad a mókuskerékben, esetleg arra várva, hogy az újra pörögni kezdjen, talán a semmire.

Válásba keseredett, gyámügyre járkáló apák nagy elégedettséggel forgathatják e könyvet, a női jogok élharcosainak pedig segíthet magas szinten tartani a harci kedvüket. (kiki roller: ki-ki válik. Budapest, SGB Kft., 2015. 295 p.)

2017. január 29., vasárnap

Fehér mitológia - avagy bácsik egy másik világból

Fábián László realista stílusgyakorlatai egészen elképesztő nyelvi játékossággal és gazdagsággal,  finoman rejtőzködő, fanyar humorral hihetetlen szellemidézést hajtanak végre. Feltámasztják a magyar vidék történelmét a "bácsik" karakterén, személyes históriáján, vagy annak egynémely vonulatán keresztül. 

A "bácsik" a falu öregjei, akiket a narrátor szerepében (néha abból közvetlen szereplővé is előrelépve) a szerző is ismer, vagy a falu emlékezetéből valósággá idéz, a huszadik század elejétől a két világháborún keresztül, a téeszcsés totális kifosztáson át az új termelőszövetkezetekig, majd a paraszti magántulajdon megjelenésekor az új lehetőségeket illetően már-már (ám a valóságban is) fogukat vesztett, fonott székbe roskadt öregkorukig.

Gyönyörűségesen zamatos stílusban ábrázolja a falu meghatározó egyéniségeit, a gyalulatlan deszka egyszerűségével működő kondástól a gondos nagygazdáig, akinek idősödő elméje már kizárja magából "kulákságának" következményeit, javai elpocsékolását, a vidék szétzüllesztését. Ott van a fullánkos nyelvű, pénzszóró italos ember, aki másét szeretné szeretni, de a szemfülesebb hamarabb csap le a lehetőségre. Ott van a málenkíj robotból hazatért kovácsinas, aki tekintélyt és módot szerez még az átkosban is, és minden szép lenne, ha nem kellett volna öregségére a fiát temetni. És ott van a szerelmetes természetű mókamester, aki végül egy gyüttment fehérnépben találná meg a számára teremtett nőt, és ezután két családról gondoskodik, ivós-vehemens párjáért még annak késeléses ügye után is kiállva, csak amikor a nő visszaköltözik a városba, akkor magyarázza így a távozást: céda lett. Ő pedig magányos.

És ott vannak a többiek, egyenként is élvezhető sztorik, pengeéles karakterek, ízes-vaskos paraszti beszólásaikkal. Valójában ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a 2016-os hazai könyvtermés egyik legjobbjának tekintsem, azonban a parasztság fehér mitológiája valahol mágia, egybesűríti a vidék utolsó száz esztendejét, megidézve egy létező, hús-vér valódi világot, olyant, amiről az urbánus még csak álmodni se mert. Meseszerű, realista, némileg naturalista, ha ista-pistázáshoz van kedvünk, azonban nem jellemezhető jobban, ahogyan maga a szerző keretbe teszi: "világ a világban" ... "világ a másvilágban..."

Ez a szinte misztikus nyelvi zsenialitással megkomponált kortárs prózai mű aligha lesz a szappanoperák rajongóinak kedvenc olvasmánya, viszont a szerencsejátékok kedvelői megnyugodhatnak: a kiadást támogató Nemzeti Kulturális Alap jobb helyre aligha tehette volna a pénzüket. (Fábián László: Bácsik avagy: ez meg az én falum : Realista stílusgyakorlatok - fontolva haladóknak. Bp. Kortárs Kiadó, 2016. 162 p.)

2017. január 24., kedd

Árvák az alagútban

Az ízlésemhez mérten kissé unalmas borítón a sziklás táj szürkeárnyalatosan olvad belé egy férfi hát(só)ba, a messzeségben hátizsák alatt görnyedő túrázó alighanem maga a szerző. A moly.hu-ra elsőként rögzítő olvasó a címkék közé beletette az LMBT-t is, ami valószínűleg tévedés volt. No nem azért, mert az alapszituációban ne lenne a szexualitás meghatározó, azonban az egész történet nem erről szól.

Egyes párterapeuták kedvenc trükkje, hogy megkérdezik a klienseket, mi jut eszükbe, ha az "otthon" szót hallják. Állítólag ami ekkor elhangzik, az jellemzi az illető boldogsághoz való viszonyát. Vidra Szabó Ferenc alcímszinten trilógiának nevezett regényében a főhősök aligha tudtak volna e kérdésre izgalmas válaszokat adni.

Az első részben, a 2012-ben önálló regényként is megjelent Árnyéklovagban a paraszti sorból származó főhőst talán megsejtett mássága, talán valami egészen más választja el családjától, bátyjaitól. A második rész állami gondozott Inkubátor-gyereke pedig soha nem ismert családot. Volt egy balsikerű örökbefogadási próbálkozás, ami főként arra lehetett jó, hogy megsejtsük az Árnyéklovag családi fél-közönyével, fél-kirekesztettségével való párhuzamot.

Az Árnyéklovag lélekben nőnek érzi magát, azonban ez nem mentesíti az átlagalatti péniszmérete miatti rossz érzéseitől. A nagy büdös semmiből küzdi fel magát az értelmiség szintjére, putriban lakó rikkancsból lesz nevelő. Ösztönélete, vágyódásai azonban a nyers vágyak fogságában tartják, csak éppen magasabb színvonalon képes megszenvedni ezeket.

Az Inkubátor-gyerek merész módon első szám első személyben meséli történetét, a valóság és a fantázia összefolyik, őbenne sem férfi lakozik, talán nő, talán az se, ám esztétikailag egy szépségét megőrzött bukott angyal, ha egyáltalán lehet bukott angyalnak születni.

A harmadik kisregényben az Árnyéklovag és az Inkubátor-gyerek találkoznak, az Árnyéklovag meghal, az Inkubátor-gyerek pedig a temetés részletkérdésein való őrlődéssel zárja a regényt, mintha ezúttal, ha csírájában is, de lennének érzései, vagy talán még most se...

Olvasatomban a regény valójában két részből áll, és a harmadik, rövid rész egyfajta szintézis, talán nem is a két kisregény szintézise, hanem a két személyiségé, ami esetleg nem is kettő, hanem egy...

A Határmezsgyék vándorai kulturáltan megírt, felkavaró olvasmány, lehangoló tudósítás az állami gondozottság több dimenziójáról, a kirekesztettségről, az önkirekesztésről, a szeretet hiányáról családban és állami gondoskodásban és amúgy a társadalomban egyaránt.

Vidra Szabó Ferenc könyvét érdemes elolvasni, én megtettem, nem bántam meg. Rossz kedvem lett tőle, így nem biztos, hogy feljegyzem kedvenc olvasmányaim láthatatlan listájára, azonban szemmagasságba, megbecsült helyre pakolom virtuális polcomon. (Vidra Szabó Ferenc: Határmezsgyék vándorai. Budapest, Aposztróf, 2016. 271. p.)

2017. január 20., péntek

Borzongás az átkosban - avagy ütött a kvarcóra, hullottak az asztaltáncoltatók


Benedek Szabolcs széles ívben hömpölygő regénye, az író másutt is megtapasztalt szenzitíven észlelő, ám a cinikusságot kísértően tárgyilagos, narratív stílusban leírt sorai pillanatok alatt behúztak a kádári cucializmus korabeli kiskamaszok által átélt hangulatába, ahol természetes a nyakkendős bohóckodás, és csodálatra méltó az illetékes elvtárs járműve. Igen, mert minden ott kezdődik az ünnepségen, ahol hősünk a maga alighogy múlni kezdő ártatlanságában éppen csak rágódni kezd azon, hogy az iskolájuk miért csak fontos embert kapott, a Nagyon Fontos Ember helyett, aztán a várakozásom ellenére nem az ifjoncok puffannak ájultan az internacionalista szpícs huszonkettedik oldalától, hanem egy hölgy a közeli paneltorony tetejéről.

Ezt követően hősünk nyomozásba kezd, és amire észreveszi magát, már besúgóvá avanzsált, bár még nem ismeri ennek a szónak sem a nyelvtani, sem az erkölcsi jelentését. Mindazonáltal zavarja, erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy "jól süljenek el" a dolgok, és eközben persze még mélyebbre süllyed abban a trutyiban, ami a korszak belügyes miliőjét jellemezte. Közben mások is potyognak a tetőről, és mire azt hinnénk, hogy valamiféle sorozatgyilkos-sztoriba csöppentünk, kiderül, hogy sátáni erők játszanak velünk, egyfajta összeesküvésről van szó valamiféle gonosz földöntúli hatalom közreműködésének megnyerése érdekében, vagy éppen kiszolgálva azt. És hősünk ebbe is beleszalad, elveszíti (majdnem)barátnőjét, és elveszíti ifjúságát, elmúlik a majdnem-ártatlanság, csak zavar marad és kiábrándulás... na meg a bűntudat.

Benedek Szabolcs a végére szépen elvarrja a szálakat, csak hősünk marad, a kilátás és boldogság nélküli hősünk, akit a történet során kétszer is csőbe húztak, a világi hatalmak ugyanúgy mint a spirituálisak.

A kvarcóra mind a hét dallama a fejlett nyugat illúzióját trillázta el, az elem azóta bizonyosan lemerült, és bár hősünk ismerte az olcsó elemcsere fortélyait, alighanem ez az ábránd is a fiók mélyére került, ahogy talán a szerelemé, a rendszerváltásé, és ki tudja még mié...

A kvarcóra hét dallama a nyolcvanas években játszódik, ám számomra mai regény, ami a múlt elveszítéséről suttog fülembe, és arról, hogy arra bizony nem épülhet jelen. Mindez a szerző kiforrott stílusában, és azzal a szenvtelen profizmussal, amely úgy láttat, hogy az olvasó tíz körömmel vakarná magáról a kor hangulatát. De hiába. Nincs menekvés. Ezt olvasni kell. (Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama. Bp. Libri, 2015. 432 p.)