2017. január 29., vasárnap

Fehér mitológia - avagy bácsik egy másik világból

Fábián László realista stílusgyakorlatai egészen elképesztő nyelvi játékossággal és gazdagsággal,  finoman rejtőzködő, fanyar humorral hihetetlen szellemidézést hajtanak végre. Feltámasztják a magyar vidék történelmét a "bácsik" karakterén, személyes históriáján, vagy annak egynémely vonulatán keresztül. 

A "bácsik" a falu öregjei, akiket a narrátor szerepében (néha abból közvetlen szereplővé is előrelépve) a szerző is ismer, vagy a falu emlékezetéből valósággá idéz, a huszadik század elejétől a két világháborún keresztül, a téeszcsés totális kifosztáson át az új termelőszövetkezetekig, majd a paraszti magántulajdon megjelenésekor az új lehetőségeket illetően már-már (ám a valóságban is) fogukat vesztett, fonott székbe roskadt öregkorukig.

Gyönyörűségesen zamatos stílusban ábrázolja a falu meghatározó egyéniségeit, a gyalulatlan deszka egyszerűségével működő kondástól a gondos nagygazdáig, akinek idősödő elméje már kizárja magából "kulákságának" következményeit, javai elpocsékolását, a vidék szétzüllesztését. Ott van a fullánkos nyelvű, pénzszóró italos ember, aki másét szeretné szeretni, de a szemfülesebb hamarabb csap le a lehetőségre. Ott van a málenkíj robotból hazatért kovácsinas, aki tekintélyt és módot szerez még az átkosban is, és minden szép lenne, ha nem kellett volna öregségére a fiát temetni. És ott van a szerelmetes természetű mókamester, aki végül egy gyüttment fehérnépben találná meg a számára teremtett nőt, és ezután két családról gondoskodik, ivós-vehemens párjáért még annak késeléses ügye után is kiállva, csak amikor a nő visszaköltözik a városba, akkor magyarázza így a távozást: céda lett. Ő pedig magányos.

És ott vannak a többiek, egyenként is élvezhető sztorik, pengeéles karakterek, ízes-vaskos paraszti beszólásaikkal. Valójában ennyi is elég lenne ahhoz, hogy a 2016-os hazai könyvtermés egyik legjobbjának tekintsem, azonban a parasztság fehér mitológiája valahol mágia, egybesűríti a vidék utolsó száz esztendejét, megidézve egy létező, hús-vér valódi világot, olyant, amiről az urbánus még csak álmodni se mert. Meseszerű, realista, némileg naturalista, ha ista-pistázáshoz van kedvünk, azonban nem jellemezhető jobban, ahogyan maga a szerző keretbe teszi: "világ a világban" ... "világ a másvilágban..."

Ez a szinte misztikus nyelvi zsenialitással megkomponált kortárs prózai mű aligha lesz a szappanoperák rajongóinak kedvenc olvasmánya, viszont a szerencsejátékok kedvelői megnyugodhatnak: a kiadást támogató Nemzeti Kulturális Alap jobb helyre aligha tehette volna a pénzüket. (Fábián László: Bácsik avagy: ez meg az én falum : Realista stílusgyakorlatok - fontolva haladóknak. Bp. Kortárs Kiadó, 2016. 162 p.)

2017. január 24., kedd

Árvák az alagútban

Az ízlésemhez mérten kissé unalmas borítón a sziklás táj szürkeárnyalatosan olvad belé egy férfi hát(só)ba, a messzeségben hátizsák alatt görnyedő túrázó alighanem maga a szerző. A moly.hu-ra elsőként rögzítő olvasó a címkék közé beletette az LMBT-t is, ami valószínűleg tévedés volt. No nem azért, mert az alapszituációban ne lenne a szexualitás meghatározó, azonban az egész történet nem erről szól.

Egyes párterapeuták kedvenc trükkje, hogy megkérdezik a klienseket, mi jut eszükbe, ha az "otthon" szót hallják. Állítólag ami ekkor elhangzik, az jellemzi az illető boldogsághoz való viszonyát. Vidra Szabó Ferenc alcímszinten trilógiának nevezett regényében a főhősök aligha tudtak volna e kérdésre izgalmas válaszokat adni.

Az első részben, a 2012-ben önálló regényként is megjelent Árnyéklovagban a paraszti sorból származó főhőst talán megsejtett mássága, talán valami egészen más választja el családjától, bátyjaitól. A második rész állami gondozott Inkubátor-gyereke pedig soha nem ismert családot. Volt egy balsikerű örökbefogadási próbálkozás, ami főként arra lehetett jó, hogy megsejtsük az Árnyéklovag családi fél-közönyével, fél-kirekesztettségével való párhuzamot.

Az Árnyéklovag lélekben nőnek érzi magát, azonban ez nem mentesíti az átlagalatti péniszmérete miatti rossz érzéseitől. A nagy büdös semmiből küzdi fel magát az értelmiség szintjére, putriban lakó rikkancsból lesz nevelő. Ösztönélete, vágyódásai azonban a nyers vágyak fogságában tartják, csak éppen magasabb színvonalon képes megszenvedni ezeket.

Az Inkubátor-gyerek merész módon első szám első személyben meséli történetét, a valóság és a fantázia összefolyik, őbenne sem férfi lakozik, talán nő, talán az se, ám esztétikailag egy szépségét megőrzött bukott angyal, ha egyáltalán lehet bukott angyalnak születni.

A harmadik kisregényben az Árnyéklovag és az Inkubátor-gyerek találkoznak, az Árnyéklovag meghal, az Inkubátor-gyerek pedig a temetés részletkérdésein való őrlődéssel zárja a regényt, mintha ezúttal, ha csírájában is, de lennének érzései, vagy talán még most se...

Olvasatomban a regény valójában két részből áll, és a harmadik, rövid rész egyfajta szintézis, talán nem is a két kisregény szintézise, hanem a két személyiségé, ami esetleg nem is kettő, hanem egy...

A Határmezsgyék vándorai kulturáltan megírt, felkavaró olvasmány, lehangoló tudósítás az állami gondozottság több dimenziójáról, a kirekesztettségről, az önkirekesztésről, a szeretet hiányáról családban és állami gondoskodásban és amúgy a társadalomban egyaránt.

Vidra Szabó Ferenc könyvét érdemes elolvasni, én megtettem, nem bántam meg. Rossz kedvem lett tőle, így nem biztos, hogy feljegyzem kedvenc olvasmányaim láthatatlan listájára, azonban szemmagasságba, megbecsült helyre pakolom virtuális polcomon. (Vidra Szabó Ferenc: Határmezsgyék vándorai. Budapest, Aposztróf, 2016. 271. p.)

2017. január 20., péntek

Borzongás az átkosban - avagy ütött a kvarcóra, hullottak az asztaltáncoltatók


Benedek Szabolcs széles ívben hömpölygő regénye, az író másutt is megtapasztalt szenzitíven észlelő, ám a cinikusságot kísértően tárgyilagos, narratív stílusban leírt sorai pillanatok alatt behúztak a kádári cucializmus korabeli kiskamaszok által átélt hangulatába, ahol természetes a nyakkendős bohóckodás, és csodálatra méltó az illetékes elvtárs járműve. Igen, mert minden ott kezdődik az ünnepségen, ahol hősünk a maga alighogy múlni kezdő ártatlanságában éppen csak rágódni kezd azon, hogy az iskolájuk miért csak fontos embert kapott, a Nagyon Fontos Ember helyett, aztán a várakozásom ellenére nem az ifjoncok puffannak ájultan az internacionalista szpícs huszonkettedik oldalától, hanem egy hölgy a közeli paneltorony tetejéről.

Ezt követően hősünk nyomozásba kezd, és amire észreveszi magát, már besúgóvá avanzsált, bár még nem ismeri ennek a szónak sem a nyelvtani, sem az erkölcsi jelentését. Mindazonáltal zavarja, erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy "jól süljenek el" a dolgok, és eközben persze még mélyebbre süllyed abban a trutyiban, ami a korszak belügyes miliőjét jellemezte. Közben mások is potyognak a tetőről, és mire azt hinnénk, hogy valamiféle sorozatgyilkos-sztoriba csöppentünk, kiderül, hogy sátáni erők játszanak velünk, egyfajta összeesküvésről van szó valamiféle gonosz földöntúli hatalom közreműködésének megnyerése érdekében, vagy éppen kiszolgálva azt. És hősünk ebbe is beleszalad, elveszíti (majdnem)barátnőjét, és elveszíti ifjúságát, elmúlik a majdnem-ártatlanság, csak zavar marad és kiábrándulás... na meg a bűntudat.

Benedek Szabolcs a végére szépen elvarrja a szálakat, csak hősünk marad, a kilátás és boldogság nélküli hősünk, akit a történet során kétszer is csőbe húztak, a világi hatalmak ugyanúgy mint a spirituálisak.

A kvarcóra mind a hét dallama a fejlett nyugat illúzióját trillázta el, az elem azóta bizonyosan lemerült, és bár hősünk ismerte az olcsó elemcsere fortélyait, alighanem ez az ábránd is a fiók mélyére került, ahogy talán a szerelemé, a rendszerváltásé, és ki tudja még mié...

A kvarcóra hét dallama a nyolcvanas években játszódik, ám számomra mai regény, ami a múlt elveszítéséről suttog fülembe, és arról, hogy arra bizony nem épülhet jelen. Mindez a szerző kiforrott stílusában, és azzal a szenvtelen profizmussal, amely úgy láttat, hogy az olvasó tíz körömmel vakarná magáról a kor hangulatát. De hiába. Nincs menekvés. Ezt olvasni kell. (Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama. Bp. Libri, 2015. 432 p.)