2017. június 29., csütörtök

Haza a vizek felett

Haklik Norbert Tom Hanks a vizek felett című kötete megragadó olvasmány. A Scolar L!ve sorozatban megjelent nyolc novella mindegyike sajátos, egyedi, jól megkomponált írás, valamennyi értékes és élvezetes, különösen azok, ahol a szerző elfelejti, hogy író, és a szöveg megalkotása közepette mesemondóvá magasztosul. Ilyennel kezd mindjárt a Történet a kutyusról, aki medve volt. Remek sztori a székely kisfiúról, aki összebarátkozott Kutyussal, a medvével, aminek következtében a málnafaló fenevad a Sánta család bensőséges barátjává lép elő, dacolva a Kárpátok Géniuszának vadászszenvedélyével, de elbukva egy szekus csinovnyik magánjellegű sérelmen alapuló cselszövésén. Kutyust kilövik, azonban a székely furfang és talán némi természetfölötti erő igazságot szolgáltat: Christian Tutorescu a Szent Magdolna-tóba menekül önnön félelme elől, a tó nagy és titokzatos örvénye pedig beszippantja. Mindezt remek, ízes stílusban olvashatjuk, megspékelve leheletfinom iróniával.
Ha bármi ilyesmi rajtam múlna, akkor ezt a novellát besorolnám az iskolások kötelező olvasmányaiba, hiszen élvezetes, lenyűgöző stílusban mutatja be az adott történelmi korszakot és annak anomáliáit, mégpedig olyan természetességgel,  melynél fogva semmi nem zavarhatja boldog belefeledkezésünket a mesemondó történetébe.
A székely vonal a Jovan háborúról álmodik c. írásban visszaköszön, itt a lélektani szál dominál, nem egyszerű eldöntenünk, mi zavarta meg Jovan elméjét: a háború borzalmai, vagy szerelmének hűtlensége, esetleg mindkettő. Nem tudjuk meg, mi lett Jovan későbbi sorsa, itt már nincs igazságszolgáltatás, csak a büntetés (jutalom) folytatódik: maga az élet.
Az Igazam volt Tévedtem című írásban megjelenik a misztikum, az irodalmi életből kiátkozott valamikori, talán „szocialista realista” szerző önkéntes száműzetésben esztergálja az újságírás széklábait, a történetben az utolsó publikációja valóra válik, vagy ellenkezőleg: a jövőt jósolja meg. Kemény emberi dráma sejlik elő a történet finom ködéből, ez a drámaiság a szerző valamennyi novellájában megtalálható, imitt-amott misztikus árnyékot vetve.

További spoilerezés helyett csak annyit, hogy ez a novelláskötet az élet nagy kérdéseiről egy szót sem szól közvetlenül, azonban a történelem keretei között megélt egyéni históriák elbeszélése mindent előhív az értő olvasóból, amit az életről érezni érdemes. Erre csak a magas szintű művészet képes. És kétségtelenül erről van szó esetében. (Haklik Norbert: Tom Hanks a vizek felett. Budapest, Scolar Kiadó, 2017.)

2017. június 26., hétfő

A vér misztériuma

Urbán Péter Kóborlók c. kötete NKA „kötelespéldányként” pottyant az asztalomra, ami igencsak szerencsés történet, hiszen e könyvet – ezen szösszenethez digitálisan felhasználható illusztráció után kutatva – nem leltem fel a nagyobb könyvterjesztők webáruházainak kínálatában. Az ízlésemhez mérten túl könnyű műnyomó borító kiábrándítóan pöndörödött, gyűrődött, a hátsó borító adta információs lehetőséget pedig egy szövegrészlet közlésével tudták le a szerkesztők.
 Az írás látszólag történelmi kalandregénynek indul, egy középkori várostrom török aknászainak vezetőjére fókuszálva. Az „olvastunk már ilyet” érzés ellenében néhány igen jól megírt szövegrész marasztalt, hogy ne tegyem félre a könyvet, olyanokra gondolok, mint az akna összeomlása körüli történet leírása. Kétharmad terjedelemig mindenesetre lengett a léc, onnét kezdett összeállni a kép, és a hangulat is beérett az olvasáshoz, olyasféle élményt generálva, amelyet mondjuk Umberto Eco A rózsa neve című regényének kézbevételekor éltem át. Természetesen nem kívánom Eco művéhez hasonlítani a Kóborlókat, azonban szívszorító olvasni, ahogy a történelem által meghatározott tér és idő, a szereplők számára láthatatlan játszmák és háttérfolyamatok kesernyésen reménytelen hátteret biztosítanak az egyéni történetek, drámák lejátszásához.
 És mégis azt vesszük észre, hogy nem történelmi regényt olvasunk, hanem egy olyan történetet, amely bárhová, modern vagy vadnyugati környezetbe is elhelyezhető lenne, azonban a szerző a török hódoltság korába, a végvári viszonyok közé telepítette a fejedelem bérgyilkosa és a vitézkedő hadnagy véres balladáját, némi korabeli kémhistóriával felfűszerezve, gyönyörűséges személyiségrajzot vázolva Hideg Máté pszichopata kivégzőemberről, aki szenvtelen kegyetlenségében is szánni való, ugyanúgy mint a hazafinak bizonyuló Vizy, aki elszenvedője egy sötét összeesküvésnek, ám eszköztárában maga sem különb a bérgyilkosnál, és miután igazságot szolgáltatott magának és szeretteinek, sorsszerű (bár szerintem némileg túltolt) fordulatként ő is csak akkor maradhat életben, ha belép a fejedelem orvgyilkosának állásába.
 Ebben a regényben nincsenek igazán jók vagy rosszak, amit a szereplők tesznek, az általában szörnyűséges, talán annyi a különbség közöttük, hogy elsősorban érzelem, parancs, vagy kötelesség irányította-e őket?
 Az, hogy nem minősítem afféle közepes és imitt-amott áthallásos történelmi kriminek a Kóborlókat, amiatt van, hogy érzek az egész könyvben valami egészen sajátos hangulatot, amit legkönnyebb lenne spirituálisnak nevezni, ha lenne bármiféle spiritualitásra hajazó vonás ebben a könyvben. Talán azért, mert telis-teli van fájdalommal és konok kérlelhetetlenséggel abból kiindulva, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. A szövegben pedig időről-időre felcsillannak olyan briliáns részek, amelyek után kíváncsi lesz az ember, mit tudhat ez a szerző akkor, ha nem kell valami miatt sietnie. (Urbán Péter: Kóborlók. Budapest, Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány – Magyar Napló, 2017. Illusztráció: a szerző borítón szereplő festménye.)
   

2017. június 24., szombat

Egy hattyú Pozsonyról álmodik

Vékony kötet, mindössze hetvennyolc oldal, valójában ezer fordulat a ringlispílen. Czinki Ferenc regényét igyekszik valamiféle keretek közé helyezni a fülszöveg, nem tehet róla, valahogy közelíteni kell a leírhatatlant, mert ennek az irodalmi koktélnak az összetevői, zamata, színe, szentsége és (h)ideglelése pár sorban visszaadhatatlan. Ennél jóval többet nyújtanak a túléléshez Varga Gábor Farkas zseniálisan eltalált illusztrációi, segítve a depresszió gödrének mélységeit felfedeznünk, és onnét kikászálódnunk. Ebben a regényben nem történik semmi, mégis minden megtörténik, plasztikusan reális valóságmorzsákból habar LSD-s, vagy tán rémálomszerű utazást, tálal hattyú-kenyeret, legalábbis annak borzongató receptjét, látszólag narratív szenvtelenséggel lökve az olvasót abba a centrifugába, amelyből nincs kiút, elménk tények után kapkod, rendszerezni és következtetni igyekszünk, és amikor érteni véljük a célt, eltűnünk a semmiben, mint a lóversenyfutam, vagy a vakuval fotózó lány, közben megérezzük Pozsony árnyékát, a régit és az újat, a Bécsben találkozó kétféle európait, a színes és a szürke kiszolgáltatottságát annak a valaminek, amit nem is kell elemezni, nem is lehet, hiszen nincsen remélhető kifejlet, csak változó és tünékeny állomások. A könyv hatalmas csapdája letehetetlenségében rejlik, abban a zseniális nyelvi megformáltságában, amely kényeztet és megkínoz egyben. A kép(zet)ek áradása, az érzéki valóság lenyűgöző nyelvi megközelítése az, amiért nem vágtam be a sarokba abbéli rettegésemben, hogy túl mélyen merülök abba a pszichotikus világba, amely attól igazán rettenetes, hogy lehetetlenségében is lehetséges, kevésbé a tények, mint a megélés szintjén, borzongató visszhangot nyújtva szorongásainknak. Mindenhol ott vannak a pozsonyi gödrök és panelóriások, közöttük kerülgetjük az elejtett gyönyörű kulcsot. Mert adnunk nincs kinek, eltenni nincs miért, másé, valakié, talán senkié, esetleg mindenkié.
A kötet a Scolar L!ve néven elindult szépirodalmi sorozat első köteteinek egyike, amiből máris nyilvánvaló, hogy a Scolar a megújult szépirodalmi portfóliójának örvendetesen gusztusos keretet adott a már említett illusztrációk mellett könyvészetileg is csinos, ízléses kötettel, amely jó eséllyel a sznobok és az irodalmi ínyencek körében nyerhet (az utóbbiaknál méltán) különös népszerűséget. (Czinki Ferenc: A pozsonyi metró. Scolar Kiadó, 2017.)