A vér misztériuma

Urbán Péter Kóborlók c. kötete NKA „kötelespéldányként” pottyant az asztalomra, ami igencsak szerencsés történet, hiszen e könyvet – ezen szösszenethez digitálisan felhasználható illusztráció után kutatva – nem leltem fel a nagyobb könyvterjesztők webáruházainak kínálatában. Az ízlésemhez mérten túl könnyű műnyomó borító kiábrándítóan pöndörödött, gyűrődött, a hátsó borító adta információs lehetőséget pedig egy szövegrészlet közlésével tudták le a szerkesztők.

 Az írás látszólag történelmi kalandregénynek indul, egy középkori várostrom török aknászainak vezetőjére fókuszálva. Az „olvastunk már ilyet” érzés ellenében néhány igen jól megírt szövegrész marasztalt, hogy ne tegyem félre a könyvet, olyanokra gondolok, mint az akna összeomlása körüli történet leírása. Kétharmad terjedelemig mindenesetre lengett a léc, onnét kezdett összeállni a kép, és a hangulat is beérett az olvasáshoz, olyasféle élményt generálva, amelyet mondjuk Umberto Eco A rózsa neve című regényének kézbevételekor éltem át. Természetesen nem kívánom Eco művéhez hasonlítani a Kóborlókat, azonban szívszorító olvasni, ahogy a történelem által meghatározott tér és idő, a szereplők számára láthatatlan játszmák és háttérfolyamatok kesernyésen reménytelen hátteret biztosítanak az egyéni történetek, drámák lejátszásához.

 És mégis azt vesszük észre, hogy nem történelmi regényt olvasunk, hanem egy olyan történetet, amely bárhová, modern vagy vadnyugati környezetbe is elhelyezhető lenne, azonban a szerző a török hódoltság korába, a végvári viszonyok közé telepítette a fejedelem bérgyilkosa és a vitézkedő hadnagy véres balladáját, némi korabeli kémhistóriával felfűszerezve, gyönyörűséges személyiségrajzot vázolva Hideg Máté pszichopata kivégzőemberről, aki szenvtelen kegyetlenségében is szánni való, ugyanúgy mint a hazafinak bizonyuló Vizy, aki elszenvedője egy sötét összeesküvésnek, ám eszköztárában maga sem különb a bérgyilkosnál, és miután igazságot szolgáltatott magának és szeretteinek, sorsszerű (bár szerintem némileg túltolt) fordulatként ő is csak akkor maradhat életben, ha belép a fejedelem orvgyilkosának állásába.

 Ebben a regényben nincsenek igazán jók vagy rosszak, amit a szereplők tesznek, az általában szörnyűséges, talán annyi a különbség közöttük, hogy elsősorban érzelem, parancs, vagy kötelesség irányította-e őket?

 Az, hogy nem minősítem afféle közepes és imitt-amott áthallásos történelmi kriminek a Kóborlókat, amiatt van, hogy érzek az egész könyvben valami egészen sajátos hangulatot, amit legkönnyebb lenne spirituálisnak nevezni, ha lenne bármiféle spiritualitásra hajazó vonás ebben a könyvben. Talán azért, mert telis-teli van fájdalommal és konok kérlelhetetlenséggel abból kiindulva, hogy milyenek is vagyunk mi emberek. A szövegben pedig időről-időre felcsillannak olyan briliáns részek, amelyek után kíváncsi lesz az ember, mit tudhat ez a szerző akkor, ha nem kell valami miatt sietnie. (Urbán Péter: Kóborlók. Budapest, Aegis Kultúráért és Művészetért Alapítvány – Magyar Napló, 2017. Illusztráció: a szerző borítón szereplő festménye.)