Az ötvenes években születni, harcban megfáradt, első
feleségét az ostrom alatt önkezével eltemető, a hatalom által kisemmizett,
szorgos vállalkozó apa második gyermekeként, az új otthonából frissiben a párt,
vagy inkább a zongorabillentyűn szalonnázó rosszlelkű szomszédasszonytól kitúrva,
nagy, kerek szemmel a világra csodálkozni, a törékenységében is rendkívüli erejű, férje rokonságával hasztalan megbarátkozni kívánó anya óvó figyelmébe burkolva,
ám mégis hihetetlenül szabadon, folyton-folyvást érezni régi idők fagyos suttogását,
tömörségében zseniális embertörténeteket mesélni apró epizódokba szuszakolva,
látni a nagyember zászlós vonulását, örülni a kevésnek is, őserővel áldott
nagyszülők emberségéből táplálkozni, csúszkálni a halálba dermedtet takaró
jégpáncélon, rémületbe kergetni a felnőtteket a csengőfrász jelentéséről
tudakozva, szájába venni a kondért kavaró szőkeség ujjait, rácsodálkozni
rosszéletű papokra, tartótisztekre és tartottakra, látni azt, hogy a disznóólba
kényszerített arisztokrácia virágot sarjaszt az irodalomban vagy éppen
becsukott ablakon keresztül veti magát az út kövére, felfigyelni és rögzíteni mindezt
ítélkezés, minősítés, bánat vagy önmarcangolás nélkül, emlékezni, asszociálni, gyönyörű
nyelvi eszköztárát fegyverropogásszerű keménységgel mozgósítani, megemlékezve
apró, ám hihetetlenül fontos részletekben a turulos városról, majd Szent Márton
hegyéről, ez igen, gondolja az olvasó, és mélységes csalódottság önti el,
azért, hogy csak ennyi volt. Ennyi volt? Dehogy. (Krulik Zoltán: Az utolsó
papírrepülő. Bp., Kortárs Kiadó, 2017.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése