Bálint András és Keller Éva
végigsmárolták a házibulit, majd az ágyneműtartóban tértek nyugovóra,
szemtől-szembe egymáshoz préselődve. Moccanni se tudtak, vagy csak alig, és ez
az „alig” éppen elegendő volt ahhoz, hogy egymáséi legyenek. Apró mozdulatokkal,
rezdülésekkel. Ezentúl párhuzamost képeztek, és csuklómetsző szenvtelen-szenvedélyességgel
húzogattak további vonalakat, együtt és külön is.
A fiú szekus lett, a lány
könyvtáros, kislányuk született, a hatvanas évek Romániájában éltek, nem tudjuk
meg, hogy András kiket vallatott, és miért, ha egyáltalán csinált ilyesmit, bár
legalább elméleti ismeretekkel rendelkezhetett erről a tevékenységről. Az se
tudható, hogyan csurdogáltak Éva napjai a bibliotéka polcai között. Csak
kapcsolatukat látjuk, félrelépéseiket, ha félrelépésnek lehet nevezni ezt a
különös, mindent megbeszélős, nyitott, és mégis rendkívül zárt emberi
kapcsolatot. Bálint további párhuzamosokat rajzol akár a baráti, rokoni körben
is, s közben Éva egyedül jár a tengerpartra, és ott „beléje hullámzik egy-egy
férfi, és ő is teljesen beleveti magát a férfiba, mint a tengerbe, kitárulkozik
vele a kiterjedt homokban, a mindenkit megvakító napban, az éjszakát kitölteni
akaró zenében."
Nem tudjuk meg, hogy mi hiányzott
az életükből, kapcsolatukból. A szerző, a távolságtartónak tűnő, ám szinte
észrevehetetlen finomsággal ironizáló mesélő nem megy bele a lélektan
rejtelmeibe, mindössze rögzít, lát és láttat. A többi szereplő, a maguk
meglepően bonyolódó sorsával mintegy laza keretet alkotnak az „alap párhuzamos”
drámába hajló történetéhez, személyiségük szűrőjén átengedve azt.
Különös, szoros és mégis
ellentmondásos párkapcsolat története tárul elénk, a szerző nem emeli fel a
hangját a magasságoknál, és nem dörmög a mélységeknél, mondja, ahogyan egy
székely ember beszél, utalásokkal, képekkel, huncut tekintettel, néha
kicsinykét az olvasóra hunyorítva, de éppen csak annyira, hogy ne lehessen
eldönteni, cinkos kacsintás történt-e, vagy csak egy apró ér lüktetett a mesemondás
örömétől csillogó szem felett?
A kiterjesztett öngyilkosság inkább talányos,
mint meglepő: a fák, a bokrok, és általában mindenki más éli mindennapi életét,
a figyelmes szemlélő talán csak egy hóba mélyedt lábnyom eltűnéséből
következtethet arra, odalent komoly erők léptek maghasadásos kölcsönhatásba,
ahogy az lenni szokott olyankor, amikor az ellentétes töltésű párhuzamos vonalak valahogy mégis egymásba érnek. (Szávai Géza: A lábnyomok. Budapest, Pont Kiadó, 2007.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése